Az Operaház Fantomja - A magyar darab (első felvonás)

Kétségtelenül életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, mikor Az Operaház Fantomját először láthattam élőben a Madách Színházban. Valami különös csoda folytán a 6. sorba sikerült jegyet vennünk. Akkoriban még vidéki voltam és valahogy lehetetlen volt jó szereposztásra (Csengeri Attila főszereplésével) jegyet szerezni. Tudtam, a sors is azt akarja, hogy én aznap este ott legyek. 2008 februárja volt. Alig fél éve ismertem a főszereplő színészt, mégsem emlékszem ma már másra abból az előadásból, csak rá. Pontosabban azokra az érzésekre, amiket keltett a játéka. Borzongató volt, főleg, mikor a Fantom hangja mindig máshonnan szólalt meg és néha egészen olyan volt, mintha mögöttem állna. Fantasztikus! Emlékszem, mikor Christine lerántotta a Fantom maszkját, én annyira megijedtem, hogy belerázkódott a szék is. És a végén, mikor az eltorzult arc immár teljes valójában megjelenik... félelmetes, borzalmas. Aztán már csak egy megtört embert láttam a színpadon és együtt sírtam vele, mikor énekelte: "Maszkabál, rejtsd el az arcod, így senki rád nem ismer." Ez volt az első élő-fantom élményem, ezért ennyire szétesett, zavaros. Érzelmileg rendkívül mély benyomást tett rám, de nem emlékszem másra abból az előadásból. Azóta többször is láttam, így tudok róla teljes körű, összeszedettebb leírást is adni. Néztem már a karzat különböző oldalairól és az 5. sor közepéről is, de a legutóbbi élményem, ami a legmeghatározóbb szintén, az első sor közepe volt. Ezt írom le...

2010. június 8.-án este mentem megnézni a Madách Színházba a Fantomot. Tapasztalataim alapján a legjobb szereposztást kaptam:
Csengeri Attila - Fantom
Mahó Andrea - Christine
Bot Gábor - Raul
Korábban már volt szerencsém minden más szereposztással is megnézni, különböző variációkban, de én őket tartom a legjobbaknak karaktereikben.
Első sorból nézni egy darabot önmagában is hatalmas élmény tud lenni, nem sokan szeretik, mert túl közvetlen kapcsolat alakul ki a színészek és a nézők között. Bevallom, engem ez inspirál. Amint helyet foglaltam a jobb 11.-es széken, tudtam, hogy egy katarzis vár rám. Aztán megérkezett a karnagy és elkezdődött.

Első felvonás, első szín: árverés a kopott, régi Operaházban. Ez egy az egyben megegyezik a filmbéli jelenettel. Ott láthatjuk az idős Rault és Madame Giry-t is. Megkezdődik a licitálás, különböző tételek váltják egymást, jobbára ugyan azok, amiket a filmben is láthattunk: egy régi plakát, egy koponyákkal és fapisztolyokkal díszített tárgy, aztán jön az eltérés. Megjelenik a zenélő doboz, de itt nem a cintányéros majmot láthatjuk, hanem egy gyönyörűen kialakított világító és zenélő épület makettjét. Az Operaház kicsinyített mása, amely a "Maszkabál" jól ismert dallamát ciripeli. Csodás tárgy. A licitet Raul nyeri, és ahogy a filmben is, magához kéri a tárgyat és elénekli szolid kis emlék dalát Christinhez. Aztán jön a 666.-os tétel: egy csillár, amihez hajdani fájdalmas emlékek szövődnek a jelenlévőkben. És ahogy a filmben is, a csillár megindul fölfelé, felzeng a jól ismert dallamjáték, amely betölti a teret és a lelkünkig hatol. Ahogy a csillár emelkedik, a háttér megváltozik: először egy nézőteret idéző festett vászon húzódik fel a távolban, majd szép lassan helyére áll a díszlet és kibontakozik Hannibál udvara. La Carlotta megjelenik hátul és kezébe egy bábú fejével erőteljes léptekkel odajön egészen a színpad széléig és zengő áriába kezd. Az az a hang olyan erővel szól, olyannyira elsöprő, hogy a lélegzetem is eláll. Aztán sorra jönnek be a táncosok, kóristák, elindul a történet. Megjelennek az újdonsült igazgatók. Minden ugyan úgy, ahogy a filmben is. Megtörténik a szólisták bemutatkozása, Carlotta belefog a "Gondolj rám"- áriába, de ugyan úgy rázuhan az egyik háttér, aminek kapcsán mindenki riadtan suttogja a Fantom nevét. A primadonna elvonul, Christine ugyan úgy be lesz ajánlva, és végre felhangzik a gyönyörű ária egészben. Mahó Andi varázslatos hangja betölti a teret és a szívem megtelik szépséggel. Raul immár fiatalon bravózik az erkélyen és elindul a találkozóra.

Öltöző jelenet: sejtelmesen, a távolból (mégis valahogy egészen közel) felhangzik a Fantom hangja: "Bravi, bravi, bravissimi". Borzongás jár át. Érzem, nincs sok hátra, és az előttem álló tükörből egy arc fog kibontakozni. De előtte még Christine és Meg duettje és persze megjön Raul is. A darabban a fiatal naiva nem emlékszik rögtön gyermekkori szerelmére, így sokkal hitelesebb a korábbi emlékek felidézése kettejük énekében. Raul boldogan, szinte szárnyalva távozik. És hirtelen jön a parancsoló hang, amely haragosan, lángolóan kel szárnyra: "Ostoba sznob, nem érted rajong, őt csak a fény vonza..." Érzem, tudom, már ott van közel. És tényleg, Christine kérlelésére megjelenik a tükörben az álarcos idegen, akinek hangja selymesen csábító és vonzó. Christine eltűnik a tükörben a Fantommal, Raul hiába ront be az öltözőbe, ott már nem talál senkit, de a gyanú első szikrája megjelenik, mert immár nem csak Christine-t szólítja, hanem utolsó szavával az "Angyal"-t hívja.

Aztán megindul a titokzatos utazás. A nagy duett zeng és közben látjuk, ahogy a Fantom és Christine a különböző átjárókon, földalatti alagutakon mennek keresztül és megjelenik végül a várva várt csónak. Rejtélyes, füstös vízzé válik a színpad, szerte gyertyákkal megvilágítva. Varázslatos, szinte érzem a tó illatát. A dal végére megérkeznek a Fantom rejtekhelyére. Nincs sok minden ott. Rácsok a fal mentén, egy hatalmas, díszes orgona és egy kisebb, szintén barokk stílusú asztal, amin levelek, kották és a zenélő kicsi operaház. A Fantom minden varázs és bűverejét latba véve arra készteti Christine-t, hogy olyan magasságokban énekeljen, ami emberi ész fel sem foghat: "Énekelj, ó angyala a zenémnek", majd egy végső sikoly és Christine elalél. A férfi felkarolja és megmutatja neki birodalmát: gyönyörű, mély, fájdalmas és varázslatos dallamok kelnek életre, felhangzik az "Éj zenéje". A zene irodalom legszebb alkotása. Christine már nincs is magánál teljesen. Csak tűri, hogy valami idegen hatalom eluralkodjon testén és lelkén. Majd, mikor a Fantom feltárja előtte terveit, vágyait, a sokk és a felkavaró élmény hatására a lány elájul. A Fantom hirtelen megijed és korholja magát, amiért így bánt a lánnyal. Karjaiba emeli és a csónakba fekteti őt, majd visszavonul és megpróbálja zenébe önteni a benne élő lángot.

Christine nem soká magához tér, ez a rész hasonlatos a filmhez. Halványan felidéződnek benne az elmúlt percek, órák, de immár nem a titokzatos Angyalt látja, csak egy férfit. Elhatározza, meg kell tudnia, kit rejt a maszk. Itt azonban nem kezdi el célja érdekében cirógatni az idegent, ahogy az a filmben történt, hanem egyszerűen visszafekszik a csónakba és megvárja, míg az odamegy hozzá, hogy betakarja. Ekkor hirtelen letépi a maszkot. Döbbenetes ordítás hangzik fel, csontig hatol, beleremegek. A Fantom égtelen haragra gerjed, de valahogy ez nem is annyira harag, mint inkább kétségbeesés. Miután kikelve magából megfenyegeti Christine-t, lassan lenyugszik és ezzel együtt teljesen összetörve a földre roskad. Félve, mégis könyörgőn, négykézláb áll és remegő kézzel veszi el a felé nyújtott álarcot. A kétségbeesés egyik pillanatról a másikra eltűnik, ismét az erős, szikár férfi áll előttünk, aki ellentmondást nem tűrőn magával viszi a lányt a felszínre, vissza, a valóságba.

Következő kép: az igazgatók irodája. Egy az egyben ugyan az a jelenet, mint a filmben, csak itt nem az Operaház előterében tombol mindenki Christine miatt, hanem egy irodában. Szép lassan megtelik a terem: a két igazgató, Raul, La Carlotta, Piangi, Madam és Meg Giry. Felhangzanak a számon kérő levelek, ami különlegessége a darabnak, hogy mikor a Fantom hangját halljuk a leveleknél, ő az igazgatói szoba tükrében jelenik meg, ahol persze senki nem láthatja, csak a közönség és a hangja ismét mindenhonnan szól. Lenyűgöző. Mint egy igazi tünemény. Ott van, de még sem. Előjön a sötétből, majd az ismét elnyeli. A Primadonna dala is itt hangzik el, a szereplők kijönnek a színpad szélére és mindenki énekli a maga sorait. Az egész általában egy zűrzavar szokott lenni, de ott, az első sorban, értelmet nyertek a sorok. Megtudtam például, hogy Raul végig arról énekel, hogy Christine miféle Angyal bűvkörébe kerülhetett, miközben vele párhozamosan az igazgatók ugye Carlottát éljenzik.

Következő jelenet: Il Muto. Ugyan az ismét minden, mint a filmben. Rizsporos parókás figurák, a díszlet... egészen a Fantom közbe avatkozásáig. Itt ugyanis végre értelmet nyer a Fantom azon kijelentése, hogy: "Béka? Madame. Talán ön a béka", ugyanis ezt követően Carlotta szó szerint brekegni kezd. (Hozzá kell tennem, hogy itt Csengeri Attila egy sajátos kis humoros szálat vezet be, mikor a "Béka" felkiáltását elnyújtja és sajátos magasságban mondja. Kifejezetten viccesen, de korán sem a jelenet rovására) Aztán megjelenik Bouquet felakasztott hullája, kitör a káosz, mindenki menekül.

Következő kép: az Operaház teteje. A háttérben a kupola élethű nagyságban emelkedik ki, az előtérben megjelenik egy csapóajtón keresztül a két szerelmes. Christine riadtan magyaráz, Raul határozottan csitítja. Elhangzik a jól ismert szerelmi duett: "Csak ennyit kérek én". De a Fantom hangja itt is jelen van, ám nem úgy, mint a filmben egy ló szobor fara mögött. Nevetséges az a rész. Nem. Itt senki nem is sejti, honnan, merről figyelhet. Aztán mikor a szerelmesek elmennek, a háttérben, a kupola tetején az egyik szobor megmozdul és egy emberi alak bontakozik ki belőle. Megdöbbentő. Korábban bárhogy is pásztáztam, nem fedeztem fel ezt a trükköt, de a Fantom olyan nagyszerűen beleolvadt a többi szobor közé, hogy nem is lehetett felismerni. Aztán persze ahogy közeledik a színpad széle felé, elgyötörten, csalódottan, elárultan énekel, bánata fokozatos haraggá alakul. Leereszkedik a kupola előtti állványzatra, amely lassan, fokozatosan kiemelkedik a színpadról fel, a magasba. Onnan szól rettenetes haraggal: "Szenvedj, csak ezt kívánom én!" És érzem, ahogy rettegés lesz úrrá rajtam, majd egy váratlan, elnyújtott kiáltás: "Meeeenj!" és a háttérben lezuhan a csillár hatalmas robajjal.
A függöny legördül, vége az első felvonásnak.

(folyt. köv.)