Az első felvonás félelmetes és megrázó zárása után némi könnyed humor engedtetik meg a második felvonás első 
jelenetében, amikor a vörös függöny mögül két, bagolynak öltözött alak bújik elő. A két igazgató az. Itt már sejthetjük, a maszkabál következik. A függöny széttárul, megelevenedik előttünk a színes forgatag. Egy magas lépcső, tele tarka, mindenféle jelmezes alakokkal és szól a dal: "Maszkabál, papírálarc kavalkád! Maszkabál, rejtsd el az arcod és senki rád nem ismer!" A színek táncra kelnek, megjelenik az -immár- jegyespár is. Ami érdekessége ennek a jelenetnek, hogy Christine-t elragadja tánc közben Raultól egy Fantom jelmezes alak, aztán kézről kézre táncoltatják a fiatal lányt, aki riadtan forog, majd kétségbeesve találja meg ismét szerelmét a tömegben. Azt visszatér a refrén rész, belassul a zene és megjelenik a Vörös Halál a lépcső tetején. A Fantom immár gúnyos, haragos és sértett. Ez hallatszik a hangján is és a mozgása is ezt tükrözi, ahogy a ritmusra lépked lefelé. Átnyújtja (pontosabban dobja) új művét, a Don Juant a berezelt igazgatóknak. Majd magához vonza Christine-t. Érdekes, milyen erővel bír a lány felett, hiszen csak megszólítja és ő máris engedelmesen odalép elé. Raul tehetetlenül nézi a jelenetet. Egy pillanatra mintha elgyengülni látszana a Fantom, majd egy hirtelen kitörés, megragadj a lány nyakába lógó jegygyűrűt és kitépi onnan, magával ragadva. Alig néhány pillanat és már el is nyeli őt a föld. Mindenki riadtan menekül a helyszínről, Raul azonban elkapja Madame Giryt. Ez gyakorlatilag ugyan az, mint a film, csak nem kapunk olyan részletes ismertetőt a Fantom múltjáról. Persze ez a rész úgy a filmben, mint a musicalben is egyértelmű eltérés a könyvhöz képest, hiszen abban úgy tudjuk, a Fantom már felnőttként került az operaházba. Na de Madame Giry ismét elmeséli, hogy balettkarosként miként emlékszik vissza a cirkuszra, ami a városba jött és magával hozta ezt a torzszülöttet.
Következő kép, az igazgatók irodája, újabb levélbontás. Ez már egyértelmű eltérés a filmtől. A levelekben a Fantom panaszt emel a kórussal szemben. Újabb felháborodás, ismét bevonulnak a főbb szereplők, akárcsak az előző ilyen jelenetben. Carlotta sértve érzi magát a kis szerep miatt, az igazgatók őrjöngenek, Christine nem akarja elvállalni a szerepet. Raulban megszületik a terv, miként kaphatják el a Fantomot. Christine elviharzik, a csapat többi tagja pedig kapva az ötleten tervet sző.
Következő jelenet, a Don Juan próbája. Háttérben a kórus, elől a szólisták és egy szál zongora. Ez is egy az egyben kimaradt a filmből. Piangi nem boldogul a daláv
al, a kórus nevet rajta, Carlotta pedig a szerzőt gúnyolja. Christine úszik az árral. Aztán a kavalkádban váratlan megszólal a zongora teljesen magától. Rögtön elhallgat mindenki. A sorok rendeződnek, minden hang a helyére kerül. Aztán a fény a fiatal naivára téved, aki lassan magára teríti köpenyét és a zene ált vált a temetői témára. Christine előre lép a színpad elejére, közben mögötte átrendeződik a színpad és meglátjuk a sírokat. Megkezdődik a lány szívszorító imája apjához. Félhomály uralkodik a színpadon, csupán tompa kék fények mutatják a földöntúli látványt. Christine szomorúan borul apja sírjára, majd egy égi hang szólítja meg hirtelen: "Elveszett gyermek, árva lélek, túl soká volt távol..." Riadtan kapja fel a fejét, nem tudja, kié lehet a hang. "Jó apám, Angyal, Fantom, barát... mond melyik vagy?" De a hang egyre csak szólítja. Egyszer csak köpenyes alak suhan el mellette. A színpad különböző pontjain bukkan fel, majd tűnik el a Fantom. Közben Raul is megérkezik, rémülten látja, szerelme ismét az Angyal hatalmába került. Utolsó pillanatban rántja ki őt a köpenyes alak kezei közül. Ekkor jelenik meg teljes valójában a Fantom a sírok feletti emelvényen. Itt nincs közvetlen párbaj, mint a filmben, hanem a Fantom szemfényvesztéssel ijeszti el a párt, ahogy a temető különböző pontjain megjelenik és szikracsóvákat kelt a földből. A szerelmesek elmenekülnek, mire a rém ismét bosszú esküszik ellenük.
Következő kép: Don Juan előtti készülődés. Katonák jelennek meg a színpadon, majd az igazgatók és Raul. A csapdára készülnek. Majd hirtelen a semmiből felhangzik a Fantom kísértő szava, aki gúnyolja a vikomtot és csapatát. Majd egy váratlan pisztoly dördülés, amit az egyik katona ejt meg, miután egy pillanatra feltűnik egy fekete köpeny az ötös páholyban. De hiába, nem találja el.
A függöny szét megy, Don Juan szín. Teljesen más, mint a film. Egy vár egyik belső helyiségét lát
hatjuk, benne egy bőségesen megrakott asztal és a táncosok, akik orgiát játszanak. Megjelenik Piangi is cifra vörös úri jelmezében, ugyan úgy megtörténik a jelmez csere, ahogy a filmben, ám a szolga itt korán sem úgy néz ki, mint a mozis változatban. Itt gyakorlatilag egy hóhér jelenik meg a szemünk előtt. Fekete nagy köpeny, kivágott szemű csuklya. (Abszolút hangulatromboló számomra) A színpad kiürül, csak a szolga áll még ott, közben egy rövid fényfelvillanással meglátjuk, ahogy a háttérben valaki megfojtja Piangit. A szolga is látja, kétkedve kérdezi: "Gazdám?!" Ám a válasz már egy sokkal selymesebb hangtól származik: "Passarino, elmehetsz! Mert a csapdám kész, és a zsákmányra vár." Majd megjelenik a mit sem sejtő Christine a színpadon. A csuklyás rém lassan bejön, majd mindent elsöprő hanggal énekli:
Az a vágy, ami szunnyadt a lelkedben
Mélyen...
Mélyen...
Nincs más célod, mint hogy itt töltsd az éjszakát
Lelked mélyén már sejtetted régen,
Hogy csábító tervemnek nem állhatsz ellen
Hát itt vagy most nálam és nincs visszalépés,
Ez döntés
Kész döntés
Túl késő, hogy visszalépj, a játszma eldőlt
És régen távol jár a józanság
Túl késő, hogy visszatérj
Megszűnik minden, mi fontos volt s helyébe lép a vágy
Vérünk vad száguldásba kezd, és minden perc mámort ígér
Eltölt egy forró, édes érzés
Túl késő, hogy visszanézz, hiába minden
A kettőnk sorsa úgyis rég eldőlt,
Hogy visszafordulj, túl késő"
Gyakorlatilag ugyan úgy a Fantom hangjának elsöprő vonzerejének lehetünk tanúi, mint a filmben, de némileg rontja a képet a fekete zsák-csuklya és hatalmas köpeny. Mindenesetre a verse végére Christine is tudja már, ki áll vele szembe. Először menekülni akar, de aztán elhatározza: belemegy a játékba.:
Többet mond minden szónál, ha rám nézel
Némán...
Némán...
Eljött végre a perc, mire szívünk várt
Mit a képzelet sejteni engedett:
Egymásba olvadó két forró test
Hát most itt vagyok veled és nincs már visszaút
Ez már döntés
Kész döntés
Túl a végső fordulón
A szégyen elszáll
És pusztító vad szenvedély tör ránk
Túl azon, mi rossz s mi jó
Csak az a kérdés, hogy meddig tart
Míg fellobban a láng
Hol harsan fel a hívó jel
Mikor lesz teljessé a tűz,
Mely egymás karjaiba űz majd"
A Fantom issza Christine szavait, hatalmas szenvedély lesz úrrá rajta. A dal végén már egymás karjaiban állnak, a férfi érzelem ittasan öleli a lányt, szerelmet vall, majd jön a hirtelen változás. Christine letép a Fantom maszkját parókájával és először a darab folyamán megpillantjuk a szörnyű valóságot. Eltorzult, koponya szerű arc, hegekkel borítva. Rémes, ijesztő, szívbemarkoló. Egy riadt rémet látunk, aki magával ragadja leleplezőjét a kialakult káoszban.
Következő kép, a Fantom maga után rángatja Christine-t és közben kérdőre vonja, hogy miért érdemelte ezt a számkivetett sorsot. A színház dolgozói közben a nyomukba erednek, hogy elkapják a gyilkost. Raul is követni igyekszik szerelme el rablóját. Ez hasonló a filmes megoldáshoz, csak a különböző menekülő és üldöző csoportok egymást váltják a színen.
Megérkezünk ismét a Fantom rejtekére. Kiemelkedik a földből az orgona, a rácsok lezuhannak. Christine csapdába esik. Megkezdődik a végső küzdelem.
Hasonlóan folynak le az események, mint a filmben. Christine és a Fantom szópár
baja, kölcsönös számonkérések, majd megérkezik Raul. Ő is belesétál a Fantom csapdájába, így kiszolgáltatja szerelmét a rémnek. A darab legdrámaibb jelenete. Három érzelmileg felkavart ember, és egy végzetes szerelmi háromszög, aminek központjában Christine áll, a naiv kislány, akinek választania kell gyermekkori szerelme, Raul és mestere, a varázslatos Fantom között. Tudja, csak rosszul dönthet, de végül megadja az Angyalnak, amire vágyik és megcsókolja. Lehet, hogy tettének kiváltó oka az volt, hogy megmentse Rault a Fantom bosszújától, ám amint megtörténik a csók, egy pillanatra mintha elbizonytalanodna. A Fantom a váratlan gesztustól teljesen összeomlik. A nem tapasztalt gyengédség annyira szíven üti, hogy nem képes elviselni. Elengedi Rault és mielőbbi távozásra utasítja a párt.
Magába roskad, némán áll és zokog. Hirtelen magától megindul a zenélő doboz és a dallamot halkan, remegő hanggal énekli ő is: "Maszkabál, papírálarc kavalkád. Maszkabál, rejtsd el arcot, így senki rád nem ismer." Könnyes szemmel néz fel, szinte megérezvén, hogy valaki áll előtte. Christine visszajön, és kezébe helyezi a jegygyűrűt, amit még elrablásakor erőszakolt ujjára a férfi. "Szeretlek, Christine!" -hangzik az elgyötört vallomás, de a lány nem maradhat. Lefejti a szorító kezeket csuklójáról és kifut a színről.
Felhangzik a sötét jóslat, utolsó szavakként megtöltve a teret:
A hangom elkísér
Rám nem vár más
Csak szótlan néma lét"
Az orgona lassan besüllyed ismét a föld alá. A Fantom még egyszer utoljára látjuk, amint hatalmas, sötét köpenyébe burkolózva hátat fordít nekünk, majd mikor Meg Giry befut és lerántja a köpenyt, már nem találunk ott semmit, csak a fehér maszkot és egy szál rózsát. Az ifjú balerina felveszi a két tárgyat, előrehozza a színpad közepére, leteszi, mögéjük térdel és mosolyogva elréved a távolba.
Így ér véget egy siker darab. És mindenki sejti, érzi, sőt tudja, ez nem a vég. Ez egy mély titok kezdete, amit már csak a képzeletünk szőhet tovább. Mert tudjuk, míg élünk, a hang elkísér...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése